Templombúcsú – mi az?

Kérdezhetnénk a fiatalok hétköznapi stílusában is: mi van? És azután ne folytassuk ezt a gondolatmenetet, mert akkor oda lyukadnánk ki: „kit érdekel?” A következő sorokkal pedig éppen azokhoz szeretnék szólni, akiket nem érdekel. Nem azért, hogy untassam, még csak nem is azért, hogy bármire is rábeszéljem.

Nem akarok senkit semmire rábeszélni – hacsak nem magamat minden reggel, amikor ki kell kelni az ágyból és nekiindulni a napnak. És szintén magamat minden este, amikor a szellememet le kellene csitítani ahhoz, hogy aludni térjek. A két időpont közötti életszakaszban – napközben – egyetlen dolgot kell (de azt kell) megtalálnom: az értelmet. Hogy legyen értelme annak, amit aznap csinálok. Szerintem sokan vagyunk ezzel így. Aki ismeri ezeket az érzéseket, az olvasson tovább, aki nem…. hát az tegyen, ahogy szeretne.

Miért mondom ezt így ki, bátran? Mert ha vannak olyan érzéseink, amelyeket ismerünk, és hasonlóképpen élünk meg, akkor már van közös alapunk. És a közösen megélt érzéseinkről szeretnék írni most.

Van a községünk közepén egy templom. Sokszor látom, mert ott megyek el mellette. Nem nagy ügy, minden településen van templom, van ahol több is, csak nézzünk át Felsőpeténybe. Valóban mindenhol van? Volt pár évtizede
olyan város Magyarországon, ahol nem volt egyáltalán. Pl. a mai Tiszaújváros. Azután lett. Hogyhogy lett? Az ott élő vallásos emberek akarták, hogy legyen. Szóval a templom és a vallás összetartozik. „Én nem vagyok vallásos” – mondhatod kedves olvasó.

De egyáltalán mi a vallás? Válaszod? Lehet ez: „hát akik minden vasárnap ott csúsznak-másznak a templomban.” Ezzel ugyan a megvetésedet akarod kifejezni, de ha konkrét személyt említenék, akkor bizonyára azt válaszolnád, hogy: „hát ő nem, mások“. És a mások alatt úgy általában gondolod a vallásosakat. Ekkor azonban el kell árulnom Neked valamit: minden ember vallásos. Még Te is. Bizony, még ha tiltakozol is ellene.

Merthogy a vallásos ember az nem egyenlő a keresztény emberrel. Mindazok vallásosak, akik vallásos cselekedeteket hajtanak végre. Akik pedig nem hithűen, vagyis betű szerint ragaszkodva materialisták, azok valamiféle vallásos cselekedetet szinte minden nap végrehajtanak. Na nem az imádságra gondolok, de a fohász is valamilyen értelemben az. Az „Istenem segíts!”, „Jézus, Mária!” stb. fohászok, amikor egy kicsit is szorítani kezd a cipő, szinte önkéntelenül is kicsúsznak az emberek száján. De a babonás cselekedetek is vallásos cselekedeteknek számítanak. És a horoszkóp, az micsoda?

https://hu.wikipedia.org/wiki/Tours-i_Szent_M%C3%A1rton#/media/F%C3%A1jl:El_Greco_-_San_Mart%C3%ADn_y_el_mendigo.jpg
El Greco (Domenikos Theotokopoulos) (Greek, 1541 – 1614 ), Saint Martin and the Beggar, 1597/1599, oil on canvas with wooden strip added at bottom, Widener Collection

Hát a templomba leginkább azok jönnek, akik nem vallásosak hanem hisznek, és a hitük élő kapcsolatban tartja őket Jézussal. Azután pedig nem csak Vele, hanem egymással is, sőt, az előttük élőkkel és a jövendőkkel is. És az előttük élők – sok évszázaddal ezelőtt – úgy döntöttek, hogy Toursi (pannóniai) Szent Márton legyen, aki példakép, aki védőszent az itt élőknek.

Még az is lehet, hogy ebben a döntésben a Te őseid is benne voltak, kedves nőtincsi lakos. Még az is lehet, hogy őseid ezek között a falak között sok jelentős élethelyzetet éltek meg. Itt keresztelték őket, itt volt az esküvőjük, innen kísérték ki őket a temetőbe, és e két életszakasz között itt imádkozva kérték Isten segítségét családjukra, barátaikra, munkájuk sikerére, és betegségben, háborúkban itt könnyeztek… Az örökkévalóság szempontjából szinte ott vannak e falak között az ő kilehelt imáik. Nos, a templombúcsúkor, vagyis Szent Márton ünnepén örvendezünk annak, hogy ezek a falak mindig állnak, őrzik több mint 700 év álmait, örömét és bánatát, könnyeket és ünnepeket, haragot és megbocsátást. Ugye, Te, aki ismered az örömöt és bánatot, ismered a haragot, de a megbocsátást is, tudod miről beszélek, amikor azt mondom, tisztelettel megállok e helyi történelem csengő-bongó nagy múltja előtt és azok előtt, akik ebben benne éltek. Ez a tisztelettel megállás, elcsendesedés a templombúcsú.

Valahányszor megszólal a harang, kimondatlanul eszünkbe juttatja a templomot, azt a helyet, ahol hét évszázad alatt itt élt őseid emléke, a Te „gyökereid” láthatatlan szálai őrződnek, hogy egyszer majd valamikor Terólad is hasonlóképpen emlékezzenek meg a kései utódok. Ugyanebben a templomban, a sokadik templombúcsún.

M.Gy.